pár hónappal ezelőtt egy éjszaka kiáltásra riadtam fel, meg hogy valaki letépi rólam a takarót és rángat, körmei vörös csíkokat hasítottak a karomba. artikulálatlanul beszélt, kiáltozott, elmosódott az arca az izzó hőben.
felálltam és megszédültem a melegtől, futottunk.
valami popzene szólt a rádióból és autód ablakából figyeltem múltam pusztulását
a lépcsőház már lángolt, alacsony nő alakját világították meg a mozgó fények. "sajnálom. óóóó, sajnálom. nagyon sajnálom" énekelte fehér ruhában. egész lényében összerezzent, amikor meglátott.
- ... add vissza azt a kést - szólt, hangját összetörte a hangos tűzropogás.
- nem adom oda.
- kell az neked?
- nekem? nem... sohasem ölném meg magam.
nem válaszolt. lemondón elengedett a tekintetével, megfordult és lassan elindult felfelé az égő lépcsőfokokon. egy darabig néztem, ahogy távolodik a tűzben, aztán még hangosan megjegyeztem:
- pokoli meleg van itt.
hátranézett, torz mosolyba rándult az arca.
- te is látod? nekem mindig ilyen.
egy silent hill 2 jelenet
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése