kiszedlek magamból valahogy. leírlak, karakterekbe kényszerítelek, szavakká tördellek és betűkké morzsollak.
te, te, megint te. mindig te. pedig látod, már végére értünk a mondatoknak és a teánk is elfogyott, már egyik kezemmel a táskámat markolom, a másikkal a kilincset, de mégis itt vagyok még. nem is téged nézlek, világító-lebegő függönyöd lassú hullámzását nézem, és merengek, vajon merre induljak ezután, de
magasról mindig lefelé vezet az út, a lépcsőház halvány fényének és hűvösének megtapasztalása elkerülhetetlen, a lépcsőfokok kérlelhetetlenül egy irányba fognak terelni, mégpedig lefelé, és bizonyos ideig minden más opció inaktív. ne szeress olyat, aki emeleten lakik.
pedig mi még csak nem is szerettük egymást. egy pillanatig sem. sejtelem volt, sokáig, bennünk bujkált a "talán" és a sürgető kíváncsiság, hogy az mit rejthet maga mögött. álmodozni aztán tudtunk mindketten, szétvarázsoltuk egymás képzeletét (!), jajj, ha mi egyszer találkozunk, a színek, a hangok, az ízek, mind helyet cserélnek, minden odalesz. akkoriban remegő lábakkal sétáltam végig a parkon, izgatottan a tudatlanságtól, vajon közelítek vagy távolodok, gyűrött titokként hordtalak a farmerzsebemben. nehéz volt a szívem, teli volt veled. fagyos tél volt, de lekvárízű, és minden erőmmel hinni akartam, hogy ilyet csak a varázslók képesek tenni az emberekkel.
jöttél te, vadul csillogó szemekkel, és amikor ajtót nyitottam, árvízszerűen törtél be a világomba, egy lendülettel letéptél mindent a falról, a megszokás, a rend, zsupp, mindet magaddal rántottad. a kár felbecsülhetetlen volt, elvégre lelki békét olcsón hol szerez megint az ember, de nem volt időm ilyeneket számolgatni, mert te már hoztad is az újat, ezt ide, azt oda, berendezkedtél, vibráló színek, füstölőillat, hangfalat minden sarokba.
így jutottál el hozzám, ha nem is voltunk szerelmesek, csak sejtettük, hogy megeshet még, érthető tehát, hogy földcsuszamlást mertem vélni a "talán"-ra irányított talánnyal kapcsolatban, féltem magamtól és féltem tőled is, mi lesz ebből, ha kifordítjuk.
de megtettük. megittam veled egy tejeskávét.
és ezután ugyanaz történt, mint a hóval, ami azóta leesett: ráterítette a fényét a nap és puhítani kezdte. az először makacsul ellenállt, sőt, több napig havazott, csak azért is, de ahogy a tél múlt, halkult a tiltakozás is. lassan belenyugodott. végül eljött az éjszaka, hogy lecsúszott a tetőről az első halom hó és hangosan placcsant a járdán, ráadásul az eső is eleredt, és akkor valahol már mindenki sejtette, hogy a telet sokadszorra is legyőzték.
csúnya volt a lezárás, pocsolya és sár, de korábban megértettem már ezt benned, ha nem is mondtad ki soha, és nem tudok haragudni rád érte.
és itt tartunk most, itt állok én és ajtajód kilincse semmilyen rántásnak nem enged. nem is akarlak látni, csak függönyöd vonaglását nézem, egy jól ismert mozzanatát életednek, csak ez maradt belőled a szobában mára; arcod már nincsen, s zene helyett csak a fúrógép zúg a kezedben
ó ha tudnád,
mivé lettél bennem
