( köszönöm. )

"úgyis idejutsz... hát nem mindegy akkor, hogy előbb-e vagy utóbb? látod, barátom, itt van a pihepárnás fészek. sőt, több, mint pihepárna... itt minden édesgeti az embert, itt vége a világnak, horgony, csendes kikötő, a föld köldöke, a világ eredete, finom fánkok, zsíros falatok, esti teázgatások, halk sóhajok, puha kacabajkák, meleg kemencepadkák kvintesszenciája... mintha meghaltál volna, és mégis élnél, és egyszerre élveznéd mindkét állapot előnyeit"

ah. dosztojevszkij.


és mi mindig, mindig költözködünk, mindig benne van a lábunkban az indulás, és figyel. hallgatózik, neszre moccan és riadtan felkapjuk fejünket, számolunk, számítunk, ülünk a kanapén és tudjuk már, mégsem vagyunk készen, erre soha, soha nem állunk készen, soha nem tudunk felállni magunktól onnan és összepakolni végre. mindig kivárjuk a legutolsó percet. várunk a legeslegutolsóig és csak akkor tudunk megmozdulni, amikor már időnk sincsen, kapkodunk, gyűrünk, dobáljuk a táskába a miénket, az övét; utoljára jár körbe a másodpercmutató, és végül ottfelejtünk sok mindent, ami a miénk, és elhozunk sok mindent, ami az övé. így gyűlik össze a sok-sok tárgy, ezek nehezednek egyre a vállunkon, ezek a kései költözések.
pedig hozzászokhattunk volna, mert mi mindig költözködünk, mert kell, menni kell, kényszeres ösztönből mindig lépni egyet, ha nem is látjuk, mihez közelítünk már megint. és soha, soha nem tanuljuk meg, hogy mikor kell elkezdeni a pakolást.