lepedőránc.

kiszedlek magamból valahogy. leírlak, karakterekbe kényszerítelek, szavakká tördellek és betűkké morzsollak.
te, te, megint te. mindig te. pedig látod, már végére értünk a mondatoknak és a teánk is elfogyott, már egyik kezemmel a táskámat markolom, a másikkal a kilincset, de mégis itt vagyok még. nem is téged nézlek, világító-lebegő függönyöd lassú hullámzását nézem, és merengek, vajon merre induljak ezután, de magasról mindig lefelé vezet az út, a lépcsőház halvány fényének és hűvösének megtapasztalása elkerülhetetlen, a lépcsőfokok kérlelhetetlenül egy irányba fognak terelni, mégpedig lefelé, és bizonyos ideig minden más opció inaktív. ne szeress olyat, aki emeleten lakik.
pedig mi még csak nem is szerettük egymást. egy pillanatig sem. sejtelem volt, sokáig, bennünk bujkált a "talán" és a sürgető kíváncsiság, hogy az mit rejthet maga mögött. álmodozni aztán tudtunk mindketten, szétvarázsoltuk egymás képzeletét (!), jajj, ha mi egyszer találkozunk, a színek, a hangok, az ízek, mind helyet cserélnek, minden odalesz. akkoriban remegő lábakkal sétáltam végig a parkon, izgatottan a tudatlanságtól, vajon közelítek vagy távolodok, gyűrött titokként hordtalak a farmerzsebemben. nehéz volt a szívem, teli volt veled. fagyos tél volt, de lekvárízű, és minden erőmmel hinni akartam, hogy ilyet csak a varázslók képesek tenni az emberekkel.
jöttél te, vadul csillogó szemekkel, és amikor ajtót nyitottam, árvízszerűen törtél be a világomba, egy lendülettel letéptél mindent a falról, a megszokás, a rend, zsupp, mindet magaddal rántottad. a kár felbecsülhetetlen volt, elvégre lelki békét olcsón hol szerez megint az ember, de nem volt időm ilyeneket számolgatni, mert te már hoztad is az újat, ezt ide, azt oda, berendezkedtél, vibráló színek, füstölőillat, hangfalat minden sarokba.
így jutottál el hozzám, ha nem is voltunk szerelmesek, csak sejtettük, hogy megeshet még, érthető tehát, hogy földcsuszamlást mertem vélni a "talán"-ra irányított talánnyal kapcsolatban, féltem magamtól és féltem tőled is, mi lesz ebből, ha kifordítjuk.
de megtettük. megittam veled egy tejeskávét.
és ezután ugyanaz történt, mint a hóval, ami azóta leesett: ráterítette a fényét a nap és puhítani kezdte. az először makacsul ellenállt, sőt, több napig havazott, csak azért is, de ahogy a tél múlt, halkult a tiltakozás is. lassan belenyugodott. végül eljött az éjszaka, hogy lecsúszott a tetőről az első halom hó és hangosan placcsant a járdán, ráadásul az eső is eleredt, és akkor valahol már mindenki sejtette, hogy a telet sokadszorra is legyőzték.
csúnya volt a lezárás, pocsolya és sár, de korábban megértettem már ezt benned, ha nem is mondtad ki soha, és nem tudok haragudni rád érte.
és itt tartunk most, itt állok én és ajtajód kilincse semmilyen rántásnak nem enged. nem is akarlak látni, csak függönyöd vonaglását nézem, egy jól ismert mozzanatát életednek, csak ez maradt belőled a szobában mára; arcod már nincsen, s zene helyett csak a fúrógép zúg a kezedben
ó ha tudnád, mivé lettél bennem

( köszönöm. )

"úgyis idejutsz... hát nem mindegy akkor, hogy előbb-e vagy utóbb? látod, barátom, itt van a pihepárnás fészek. sőt, több, mint pihepárna... itt minden édesgeti az embert, itt vége a világnak, horgony, csendes kikötő, a föld köldöke, a világ eredete, finom fánkok, zsíros falatok, esti teázgatások, halk sóhajok, puha kacabajkák, meleg kemencepadkák kvintesszenciája... mintha meghaltál volna, és mégis élnél, és egyszerre élveznéd mindkét állapot előnyeit"

ah. dosztojevszkij.


és mi mindig, mindig költözködünk, mindig benne van a lábunkban az indulás, és figyel. hallgatózik, neszre moccan és riadtan felkapjuk fejünket, számolunk, számítunk, ülünk a kanapén és tudjuk már, mégsem vagyunk készen, erre soha, soha nem állunk készen, soha nem tudunk felállni magunktól onnan és összepakolni végre. mindig kivárjuk a legutolsó percet. várunk a legeslegutolsóig és csak akkor tudunk megmozdulni, amikor már időnk sincsen, kapkodunk, gyűrünk, dobáljuk a táskába a miénket, az övét; utoljára jár körbe a másodpercmutató, és végül ottfelejtünk sok mindent, ami a miénk, és elhozunk sok mindent, ami az övé. így gyűlik össze a sok-sok tárgy, ezek nehezednek egyre a vállunkon, ezek a kései költözések.
pedig hozzászokhattunk volna, mert mi mindig költözködünk, mert kell, menni kell, kényszeres ösztönből mindig lépni egyet, ha nem is látjuk, mihez közelítünk már megint. és soha, soha nem tanuljuk meg, hogy mikor kell elkezdeni a pakolást.

fáradt vagyok

így szokott kezdődni. hogy "nem akarlak bántani".
de beengedtelek mégis.
lépésenként haladtál, nem hagytam könnyen, de bejöttél.
leraktad a könyveidet és a törölköződet az asztalomra, aztán lassan kihátráltál,
már az ajtóban jártál és egyikünk sem értette, hogy mi történik,
rémülten néztelek,
még akkor is, amikor rám csuktad az ajtót,
megnyomtad a piros gombot
és felrobbant a lakás.
benne én is.
együtt a nincsennel.

"basszameg - írja épp ő - basszameg, megszakad a szívem."

csillagok ízét hordom a számban

kódolatlan kócos önarckép 2010.

timeless.

fodor ákos:
3 negatív szó

nincs
semmi
baj