12 perc ősz maradt

délután hazafelé a parkban leszólított egy fehér kabátos, szivárványszívű pedofil.
vékony, nyúzott-arcú fiatalember volt félénk fekete szemekkel. a járda közepén állt összekulcsolt kezekkel és merengve nézte a fák fölé magasodó panelházakat. amikor észrevett, szeme érthetetlenül megcsillant és felém lépett.
aprót kért kedves, lágy és nyúlós hangon, telefonálni. mondhattam volna, hogy a közelben egyáltalán nincs telefonfülke, de ehelyett azt mondtam, nincs apróm, erőltetett mosolyt küldtem felé, és rendületlenül siettem tovább.
ó - mondta - semmi baj, én nem akarok semmit, én csak aprót kérek, hogy tudjak telefonálni. de megértem, hogy nincsen nálad. miért félsz? hát ennyire megijedtél, hogy leszólítottalak? - kérdezte és utánam fordult, hangja kedvesen követelőző volt, lázas tekintete nem engedett.
de szó sem volt arról, amiről beszélt. pár szót még küldtem felé válaszul, de áttörte őket és próbált lépést velem tartani.
hamar lemaradt.
mire a buszpályaudvarra értem, ökölbe szorított kezem is elernyedt.
szegény, szegény kislányok. most megtudtam, miből maradtam ki az én békés, vidéki gyerekkorommal.

tárgyi tévedés

amikor végigolvastam D levelét és a Reason 4 végleg megnyitotta önmagát, a pillanatban amit a Bohren & Der Club of Gore eleganciája övezett, azt hittem, sikoltozni kezdek.

aésnklaébs.


társtalan
fáktól övezetlen betonút
fekszik a völgy mélyében
és az ég felé mutat
szóval most emelkedünk
húzd le az ablakot
gyorsíts
és ordítsunk

00098

sötétkék majdnemfekete

a hófehér báli ruhák fergetegében az a benyomásom támadt, hogy valótlanságom felszínre tör, s ha még kettőt lépek, összetörök.


szerettem ismeretlenek társaságában ruhatárazni. belülről változom kifelé, kell az új, talán kicserélem a kint zajló eseményeket is. csak nehogy ütközzünk, mert az halálos is lehet, elvileg.


hazafelé a buszon a zöld neonfényt beitták az ülések, csendben rángatott az út megannyiunkat. balról városfények, bennem félálom, sosehalunkmeg.


de fekszem, mielőtt ideér a quimby-poszterem.

fára kötözött cseresznye

kitöltöttem a papírokat, megírtam a pályamunkát és a visszajelzések szerint jól sikerült. minden tábla berlint mutatta; ezer kilométer, de akkor a legközelebbi város volt hozzám.
aztán rájöttem, hogy ha most nem kanyarodom le, beszippanthat a gyilkos horizont. leparkoltam az út szélén, a hátsóülésen feküdtem, halkan szólt a rádió, a szemhéjamon is átvilágított a nap.
- eltévedtem város immár nem létezik csak utak utak mindenfelé dönts és gyorsíts de sose nézz hátra nincs hová visszamenned -
éjszaka kiszállok az autóból, érdes az ég, nedves a fű, majd' rámzuhannak a csillagok. hajnalban ébredek; véres a horizont.

egyedül nekem van térképem hozzám, mégsem tudok kiigazodni rajta.

elektronikus lázálom

mozgó szakadék

arról sosem olvastam még, mi történt a lebetonozott földdel.
biztosan belefulladt.
a fákat ölni kell, ez szükséges. kellenek bútorok.
pusztuljon, ami zöld színű. itt mindenki haldoklik, nem kell az élet.
arra nem gondolt még senki,
hogy embereket kéne ölni?
lőjük szét a hétmilliárd agyat

milyen furcsa lehetne,
mindig hajnalodna, mindig esteledne rendíthetetlenül,
mozognának a fények az emberi maradékok fölött,
de ember már nem bolyongna többé semerrefelé.
akkor meg kinek parádéznak odafentről?

ég az agyam

hisztéria
beoltatnám magamat árammal
doktor úr
kínoz a sok márkajel és az öntudat

tudja egy fasz vagyok
ott élek ahol nem beszélik a nyelvemet
de én sem tanulom az övékét
minek ha semmiről nem tudnánk beszélgetni
olyan felszínes mindenki manapság

(legalább maga hallja hogy beszélek)

arconcsapott emberek ezek
doktor úr
leszoktatták őket a mesékről
ez egy modern ipari társadalom
és merő tévedés hogy itt vagyok
higgye el
csak összecseréltek valakivel
majd kijavítják és bocsánatot kérnek
de ehhez nekem most sürgősen
meg kell halnom
ugye megérti

ne nézzen így rám
természetesen készpénzzel fizetek

foglalj helyet

legrosszabb
egy olyan szobában
tölteni éveket
amiből
két ajtó vezet kifelé
és nem tudod
mibe vezetnek
vagy melyik a kijárat
de ha nem nyitod
egyiket sem
az ugyanaz
mintha mind a kettő
zárva lett volna

A pontból B pontba jutni a legegyszerűbb megoldás egy egyenes, de általában sohasem úgy történik.

akkor most hajolj közelebb
áruld el merre
és odáig hogyan

pázsit és sárkányok

elekt. romos. végtelen. körök.

a kertünk elekt-romos sötétjében - ha felnézel -
látod: a hold körül halmozott mű ködök lebegnek.


azt hittem nem tud meglepni, szűk zsebre már nem gyártanak antennás televíziót.
az övéjében volt, hiszen S. egy kiszámíthatatlan, elegáns úriember. előhúzta hát, majd leköpte a papucsomat és mocskosul röhögött.

a történet ott kezdődött, hogy 13-14 éves vagyok, a helyszín barátnőm szobája, az órák fojtottan számoltak vissza reggelig, fél kettő-kettő körül lehetett. mindenki alszikaki haragszik, csak abban dolgozik némi erő, csak mi tévézünk nemtúl csendesen, én a földről, ő az ágyáról. a tévé halk, az mtv europe adását villogja (mert akkor még a magyar a készítők fejében nem létezett). dancenation ment, vagy milehetett. partyzone? mindegy. drogos zenék. lsd-s szenzációk.
persze ezt akkor még nem tudtam. akkor még csak egy hosszú szőke hajú kislány voltam, fejemet ártatlan és naiv gondolatokkal telve tartottam fel, hogy lássam a tévét.
akkor jött ez a klip, vagy később elhíresült nevén a legendás macis klip. a szoba megtelt kényszeres, visszafojtott nevetéssel, könnyekbe nevettük magunkat...
a címét viszont egyikünk sem jegyezte meg. én is csak a "donkey"-ra emlékeztem belőle. beírtam, mint egyetlen keresőszót a youtubera, de innentől mindenkinek a fantáziájára bízom, hány találat volt és mennyire rohadtul nem volt benne a klip.
szóval feledésbe merült a dolog. csak úgy félig, mert emlegettük néha, de azért sosem sikerült megtalálni.
aztán most kaptam egy e-mailt, hogy hallgassak ilyet, meg olyat. ez utóbbi a macis klip volt.
és 17 éves fejjel is kellően bizarr. brit csapat, kilencvenesévek. nem is hittem, hogy megtalál még valaha.

közelítő távolító

hosszú folyosó volt, ami idáig elvezetett.
istentelen, vak folyosó. kerülőút, bár nem tudom mit kerültem meg vele. karcok a falon, látomás a szekrényekben. én pedig léptem, mindig egy csempével előrébb, sosem feltételezve a végét a folytatásnak.
2007 nyara,
onnan idáig, milyen átkozott hosszú volt az út.

végül egy szobába érkeztem, nyitva találtam az ajtót. ablaka üvegén virágzik az est, az asztalon egy koszos szürke kuka és egy toll, de papír nincsen, úgyhogy a falra írok. az alsó fiókban rozsdás konyhakés.
és - ami itt csodálatos - a zörgés. egy bögre koppanása az asztalhoz, vagy villanykapcsoló kattan, s a hangfoszlányok: nevetés, motyogás - emberi zajokat hallok a túloldalról! istenem.
odakint tágul az éjszaka.

"everything. my god, everything, everything, everything..."

"rövid történet ~eightnightstól
szomorú szemeibe néztem és megkérdeztem tőle: "ha visszamehetnél és megváltoztathatnál egy dolgot, mi lenne az?"

ő nevetett és nevetett, csodálatosat nevetett, azt hiszem, már hónapok óta nem nevetett ilyen jót. letörölte az arcáról a betegséget, a szomorúságot és az ünnepélyt, majd azt mondta: "mindent. istenem, mindent. mindent, mindent, mindent."