zárás

arra gondoltam, hogy majd azt csinálom ezzel a blogommal is, mint az előzővel: nem törlöm, ahhoz nem lennék elég erős hogy letöröljem csak így a közvetlen múltat, ezt a sokat, amit egy éven belül írtam, azt sem töröltem, az előzőt. átneveztem és eltettem, ne lássam, de visszatérhessek hozzá.

ezt is át akartam nevezni, a béreltzongorát, csak beletenni egy karaktert a nevébe, és úgyse találná meg senki többé. de ki keresné? és miért kell nekem mindent eltenni olyan messzire? miért féltem? megválaszolatlanul maradtak a kérdések, talán nem is kellene ennyire félnem másoktól, hát akkor ne félj, flóra. nem félek.

itthagyom, jöjjön az, aki szeretne, nézzen szét, talán még az alany is fel fogja ismerni, mikor szóltam hozzá.
de annyi piszkozat megmaradt, amit szerettem volna, de nem tudtam postolni, félbemaradt, vagy csak nem találtam elég jónak, ugye milyen hülyeség? mi az, hogy nem elég jó? úgy döntöttem, hogy az összes vázlatot, amit nem tettem ide fel, legalábbis amelyiknek van valamennyi értelme, postolom most. mindegyik saját írás. ha nem az lenne, fel merem tenni korábban is.

szóval meséljen rólam ez a blog, miért ne. hagyom. de máshol folytatom; itt már nem lehet. nem titok a cím, aki kíváncsi, az kérje el, odaadom.

aki pedig csak véletlen tévedt ide: írások ezek, javarészt 17-18 éves lányé. expressions. itt a vége. lapozz lejjebb és kezdődik elölről. én pedig élek tovább. flóra voltam.

sosem hittem volna, hogy majd pont a tavasztól fogok félni, meg a nyártól. és mekkora közhely ez hogy élet, pedig erre nincsen másik szó, emlékszel még arra, amikor először nyúltál valamiért és nem volt ott, és senki sem volt, hogy odaadja neked, vagy amikor először rontottál el valamit visszavonhatatlanul, tönkretettél, bántottál, és aztán a fájdalom, talán düh és a következményeket elviselni, őrjöngeni, hogy te nem így akartad, tiltakozni, pedig akkor már mindenkinek mindegy, ez a te jelened és ebben kell jelen lenned, ezzel az érzéssel mától együtt fogsz élni, hogy egyedül csak magad miatt vagy itt. na valahol itt kezdődik az egész, azzal, hogy rájössz , hogy senki sem kérdezi meg tőled, mented-e a módosításokat.

februári faágak a földön. márciusi őszutó.

és még egyszer leírta, és aztán megint. mintha bármeddig tudta volna írni. rángott a toll az ujjai között.

milenneha, kezdtem, de csak nézett rám szomorúan. úgy állt az ágy mellett, mint akit otthagytak.

isten a vállamra szórja ellőtt pisztolygolyóit.

mit akarsz , mit akarsz te lány, leguggolok hozzád, mesélj, mondaná isten, és nem mosolyogna.

eltessékelném őt is.

magad elől hová tudsz menekülni

nem is én vagyok ez már

biztosan meglepődnél,

biztosan meglepődnél, ha megtudnád mennyire szeretek hozzád írni, neked, egyes szám második személynek. pláne ha azt is éreznéd, mennyire szeretném kartondobozba csomagolni ezt a mondatot, áthúzni csúnya, bőrszínű szigszalaggal, és betenni egy szekrény felső polcára, ezzel egyidőben múltidőbe is.
mennyire szeretném, ha tudnád mindezt.
valószínűleg mosolyognál, vagy mosoly sem maradna az arcodon, néznél rám komolyan, nem-lehet szemekkel. én pedig elfordulnék, otthagynálak, elhagynálak, megint, mindig. ha tudtad volna, mennyiszer elhagytalak már, nagyon szerettél volna. hányszor megkérdezhetted volna mi a baj, ha alkalmat adok rá; de türelmesen kerültem a tekintetedet, mielőtt átszúrhattad volna vele az enyémet, mindent ledobtam a szívembe, az gyűlt össze az alján, amitől már szólni sem tudtam. aztán abból mosolyogtam rád, mindenkire, árulás, árulás.
te pedig nem értetted, miért vagyok csöndes, miért vagyok szomorú, végül pedig el kellett ismerned magadnak, hogy én ilyen vagyok. flóra ilyen. ő ilyen.

( váz latt )

sárkányrepülőt eregettem
mezítláb egy tenger partján
amikor egyszerre
engedett a görcsös szorítás
és a madzag kiszabadult a markomból
kislánykorom zárómozdulata lett
hogy nem nyúltam utána

hisz olyan szabad lettél mint a madarak
a szél ölében ringatózol felhők bodrai simogatnak

addig követem vízen játszó tükörképed
míg el nem nyel az ég labirintusa
vagy engem a tenger