biztosan meglepődnél, ha megtudnád mennyire szeretek hozzád írni, neked, egyes szám második személynek. pláne ha azt is éreznéd, mennyire szeretném kartondobozba csomagolni ezt a mondatot, áthúzni csúnya, bőrszínű szigszalaggal, és betenni egy szekrény felső polcára, ezzel egyidőben múltidőbe is.
mennyire szeretném, ha tudnád mindezt.
valószínűleg mosolyognál, vagy mosoly sem maradna az arcodon, néznél rám komolyan, nem-lehet szemekkel. én pedig elfordulnék, otthagynálak, elhagynálak, megint, mindig. ha tudtad volna, mennyiszer elhagytalak már, nagyon szerettél volna. hányszor megkérdezhetted volna mi a baj, ha alkalmat adok rá; de türelmesen kerültem a tekintetedet, mielőtt átszúrhattad volna vele az enyémet, mindent ledobtam a szívembe, az gyűlt össze az alján, amitől már szólni sem tudtam. aztán abból mosolyogtam rád, mindenkire, árulás, árulás.
te pedig nem értetted, miért vagyok csöndes, miért vagyok szomorú, végül pedig el kellett ismerned magadnak, hogy én ilyen vagyok. flóra ilyen. ő ilyen.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése