zárás

arra gondoltam, hogy majd azt csinálom ezzel a blogommal is, mint az előzővel: nem törlöm, ahhoz nem lennék elég erős hogy letöröljem csak így a közvetlen múltat, ezt a sokat, amit egy éven belül írtam, azt sem töröltem, az előzőt. átneveztem és eltettem, ne lássam, de visszatérhessek hozzá.

ezt is át akartam nevezni, a béreltzongorát, csak beletenni egy karaktert a nevébe, és úgyse találná meg senki többé. de ki keresné? és miért kell nekem mindent eltenni olyan messzire? miért féltem? megválaszolatlanul maradtak a kérdések, talán nem is kellene ennyire félnem másoktól, hát akkor ne félj, flóra. nem félek.

itthagyom, jöjjön az, aki szeretne, nézzen szét, talán még az alany is fel fogja ismerni, mikor szóltam hozzá.
de annyi piszkozat megmaradt, amit szerettem volna, de nem tudtam postolni, félbemaradt, vagy csak nem találtam elég jónak, ugye milyen hülyeség? mi az, hogy nem elég jó? úgy döntöttem, hogy az összes vázlatot, amit nem tettem ide fel, legalábbis amelyiknek van valamennyi értelme, postolom most. mindegyik saját írás. ha nem az lenne, fel merem tenni korábban is.

szóval meséljen rólam ez a blog, miért ne. hagyom. de máshol folytatom; itt már nem lehet. nem titok a cím, aki kíváncsi, az kérje el, odaadom.

aki pedig csak véletlen tévedt ide: írások ezek, javarészt 17-18 éves lányé. expressions. itt a vége. lapozz lejjebb és kezdődik elölről. én pedig élek tovább. flóra voltam.

sosem hittem volna, hogy majd pont a tavasztól fogok félni, meg a nyártól. és mekkora közhely ez hogy élet, pedig erre nincsen másik szó, emlékszel még arra, amikor először nyúltál valamiért és nem volt ott, és senki sem volt, hogy odaadja neked, vagy amikor először rontottál el valamit visszavonhatatlanul, tönkretettél, bántottál, és aztán a fájdalom, talán düh és a következményeket elviselni, őrjöngeni, hogy te nem így akartad, tiltakozni, pedig akkor már mindenkinek mindegy, ez a te jelened és ebben kell jelen lenned, ezzel az érzéssel mától együtt fogsz élni, hogy egyedül csak magad miatt vagy itt. na valahol itt kezdődik az egész, azzal, hogy rájössz , hogy senki sem kérdezi meg tőled, mented-e a módosításokat.

februári faágak a földön. márciusi őszutó.

és még egyszer leírta, és aztán megint. mintha bármeddig tudta volna írni. rángott a toll az ujjai között.

milenneha, kezdtem, de csak nézett rám szomorúan. úgy állt az ágy mellett, mint akit otthagytak.

isten a vállamra szórja ellőtt pisztolygolyóit.

mit akarsz , mit akarsz te lány, leguggolok hozzád, mesélj, mondaná isten, és nem mosolyogna.

eltessékelném őt is.

magad elől hová tudsz menekülni

nem is én vagyok ez már

biztosan meglepődnél,

biztosan meglepődnél, ha megtudnád mennyire szeretek hozzád írni, neked, egyes szám második személynek. pláne ha azt is éreznéd, mennyire szeretném kartondobozba csomagolni ezt a mondatot, áthúzni csúnya, bőrszínű szigszalaggal, és betenni egy szekrény felső polcára, ezzel egyidőben múltidőbe is.
mennyire szeretném, ha tudnád mindezt.
valószínűleg mosolyognál, vagy mosoly sem maradna az arcodon, néznél rám komolyan, nem-lehet szemekkel. én pedig elfordulnék, otthagynálak, elhagynálak, megint, mindig. ha tudtad volna, mennyiszer elhagytalak már, nagyon szerettél volna. hányszor megkérdezhetted volna mi a baj, ha alkalmat adok rá; de türelmesen kerültem a tekintetedet, mielőtt átszúrhattad volna vele az enyémet, mindent ledobtam a szívembe, az gyűlt össze az alján, amitől már szólni sem tudtam. aztán abból mosolyogtam rád, mindenkire, árulás, árulás.
te pedig nem értetted, miért vagyok csöndes, miért vagyok szomorú, végül pedig el kellett ismerned magadnak, hogy én ilyen vagyok. flóra ilyen. ő ilyen.

( váz latt )

sárkányrepülőt eregettem
mezítláb egy tenger partján
amikor egyszerre
engedett a görcsös szorítás
és a madzag kiszabadult a markomból
kislánykorom zárómozdulata lett
hogy nem nyúltam utána

hisz olyan szabad lettél mint a madarak
a szél ölében ringatózol felhők bodrai simogatnak

addig követem vízen játszó tükörképed
míg el nem nyel az ég labirintusa
vagy engem a tenger

felnézek és ő az ég ő az ég

ügyetlen vagyok leejtelek és szétszóródsz és csilingelsz közben mint a kristálycukor
arcomon a mosoly tulajdonképpen újraértelmezett félelem

il y a longtemps que je t'aime

( félbehagyott post )

jelentésüket
elvesztették a szavak
nézd: üres a szám

váratlanul és megmagyarázhatatlanul történt,
( hogyan meséljem el és miért akarom hogy tudd, egyáltalán )
előtte azt mondta nekem, négy szava közül egy névelő volt, olyan lényegtelen mondat volt, amit pár perc múlva elfelejtettél volna te is, annyira lényegtelen volt hogy talán el is siklasz felette, mert te már tudod mi az ami értékes és mi az amit nem érdemes magadban tartogatni

amikor már nem számít

hányszor fordul meg a tengelyén az életed - szemedbe néz és neked szögezi a kérdést valaki
te pedig az ujjaidon számolod mint egy óvodás, azt hiszed olyan egyszerű ez, mondja erre ő

milyen törékenyek vagyunk, ugye sting. a csontunk csak héj, feltörik mint a dió.
adott egy csillagtalan égbolt, fekete ernyő budapest felett. aki alatta sétál, fázik. hajnali két óra volt, szuszogó tündérek.

0

you are the face inside my own
up and against your wall
may you never take this shore
somehow you love her more
changing lights on the way home
throw away this world before


stay with me I set you free
saw the things I wanted to see
pretty girls the get-a-way
the saddest thing I ever see
let them break and let her go
maybe able to say no


someone just like me before
he always waits and waits for more
I had to fall to lose it all
maybe able to say no
happiness is something more
a bird, a boat, your life before


if you cut you never know
I will always be with you

meséljek ? régen írtam ide, ez egy zárt hely, ezt nem szabad felnyitni. nem szabad. elmeséljem, hányszor gondoltam arra, hogy újra kinyitom? nem lesz ugyanolyan, semmi sem lehet ugyanaz, amíg az idő lineárisan halad.  vagy tényleg nem írok ide többé, vagy írok, és sokat, sokat, hogy letöröljék az előző bejegyzéseket, mint amikor nekiállsz konyharuhával az esőcseppeket törölgetni az ablaküvegről a viharban, ez a tisztaság- és rendmánia, ez, semmi értelme mert újra ott görögnek le a cseppek, a ruha pedig már nem tud több vizet felfogni, folyik le a csuklódon a víz, a könyököd felé, a kezed az ablakon ráng,  vacogsz a hidegben és bőgsz, sírsz mint egy kisgyerek, egy kislány és törölgeted azt a rohadt ablakot amit már tisztára mosott az eső ezerszer, a könnyek, a könnyeid


volt egy remix, ki tudja, hol láttam már. az volt a címe: "csak halkan, hogy ne fájjon annyira"

nem törlök ki semmit, nem, mindig kitörlöm, mindig visszaolvasom pár mondat után, mindig átgondolom újra és újra. a végén értelmetlen, kicseréltem a szavakat de a ragokat elfelejtettem, ilyenek. mennyit írtam már azóta ide valójában, de sosem postoltam, a megírt postok felét nem is olvasta senki. ennek a bejegyzésnek is kitöröltem a felét. tudom, rossz. de most nem ez a lényeg. sárváron azt mondta mezey katalin, hogy akkor írj, amikor nem lehet nem-írni. ő is olvasta valahol. megfogadtam, erről van szó.

aronofsky, az istenit.

 soha soha soha!

szeretnék eltűnni.egy pokrócba csavarva,zaj,baj nélkül.elbújni sohaországban.

egy évvel később

"A szív megállt. Már
csak a tenger hullámzik
bennem. A tenger"

poszt | zalán tibor.

*

sárkányrepülőt eregettem
mezítláb egy tenger partján
amikor egyszerre
engedett a görcsös szorítás
és a madzag kiszabadult a markomból
kislánykorom zárómozdulata lett
hogy nem nyúltam utána

http://www.youtube.com/watch?v=xHb7sExd-jk

nincs hová menni
http://www.youtube.com/watch?v=Nix-0hHYx_4

soha nem lehet tudni, mi történik majd

ismeri az öreg ember és a lova történetét? ez egy híres kínai mese, mindannyian megtanuljuk még gyermekkorunkban.
egy öreg ember lova egy nap elszökik. a barátai mind azt mondják neki, hogy sajnálják, ami vele történt, de az öreg ember azt mondja „én nem aggódom miatta. soha nem lehet tudni mi történik majd.” és persze néhány nap múlva a ló visszatér egy egész csorda vadló élén. mindenki gratulál az öregnek a jó szerencséje miatt, de az öreg ember csak azt hajtogatja: „soha nem lehet tudni mi történik majd”, s persze az öreg egyetlen fia lábát töri, miközben megpróbálja betörni az egyik lovat. mindenki sajnálatát fejezi ki az öregnek, de ő csak azt mondogatja: „soha nem lehet tudni mi történik majd”, s nem sokkal ezután a kormány katonái haladnak át a falun egészséges fiatalembereket keresve egy határmenti hadjárathoz. persze az öregember fiát nem viszik el a sérülései miatt. ez a kínai gondolkodásmód.

acél és selyem. | mark salzman

mantra.

"you have to let her go Laeddis, she's fucking with your mind"

öt-egy

(51)

hervé joncour kilenc nap múlva érkezett lavilledieu-be. felesége, hélène messziről látta, amint a kocsi fölkapaszkodik a villához vezető fasorba. nem sírhat, mondta magának, és elmenekülnie sem szabad. lement a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, s megállt a küszöbön.
amikor hervé joncour odaért, rámosolygott a férjére. az átölelte, s halkan mondta
- kérlek, maradj velem.
késő éjszakáig fent voltak, egymás mellett üldögéltek a ház előtt, a tisztáson. hélène lavilledieu-ről mesélt, a várakozást hónapjairól meg az utolsó rettenetes napokról.
- halott voltál.
mondta.
- és a világon nem volt többé semmi szépség.

selyem. | alessandro baricco